Aranyosi Ervin versei

Élt egy ember itt a földön,
kutyájával éldegélt,
ám egy nap a földi útja,
váratlanul végetért.
A kutyája, hű barátja,
követte a halálba is,
együtt szálltak, hát az égbe,
s nézték az út merre visz.
Arannyal kirakott úton,
mentek márvány kert mellett,
mely egy gyöngyből épült,
díszes, nagy kapuhoz vezetett.
A kapuban ült valaki,
kit emberünk megszólított:
- Bocsásson meg hol vagyunk?
- A menyben – szólt a szólított.
S megkérdezte a kutyusos,
- Kaphatnánk egy korty vizet?
- Persze – szólt a kapus erre,
- de kutyád be nem viszed.
- Sajna – szólt a kapu őrző.
- nem úgy van mint nálatok,
Erre a megszentelt helyre,
nem léphetnek állatok.
Emberünk ezért úgy döntött
ivóvízéről lemond,
s intett kedvenc kutyusának,
aki szintén szomjazott.
Poros úton odébb álltak,
- nehezen volt járható,
ahogy mentek, kert nélküli
fakapu volt látható.
A kapura támaszkodva,
egy ember könyvet olvasott.
Illendően köszönt néki
kutyás hősünk: – Jó napot!
Ezután még megkérdezte
- kaphatnánk egy kis vizet?
Persze, ott egy hűs vizű kút,
merítsen, akár tízet!
Ittak hát a kút vizéből,
amennyi csak jól esett,
ezután az emberünk
a kapustól így kérdezett:
Köszönjük a vendéglátást,
megmondaná hol vagyunk?
- A mennyben – szólt a kapu őre
s meghökkent a vándorunk.
- Össze vagyok zavarodva,
szólt a kutyás emberünk,
a másik portás is azt mondta:
kapun át mennybe megyünk.
Ó, az aranyozott útra,
a gyöngy kapura gondolt tán?
Az bíz’ nem a menny barátom,
az igazi pokol ám.
S nem zavarja, hogy a másik,
az Önök nevével kérkedik?
- nem bánt minket, sőt örülünk,
mert mindazokat elveszik,
kik barátjukat hátrahagyják,
elfelejtik, s meglehet,
akiknek az egó fontos
és mellékes a szeretet.

Smaragdzöld mezőn szétterül
aranyszíne a napnak,
pipacsok vörös bársonya
áldoz a pillanatnak.
Szél lebben, fennen gólya száll
tenger hullámú égen.
Nyárfák sudárja út tövén
táncol a kósza szélben.
Lebeg a lég, remegve lép,
hullámát szerte szórja.
Tükrén mereng a nagy világ,
- valóság másolója.
A róna mása visszanéz,
tótágast áll a réten:
Az van itt lent, ami pihent
imént még fent az égen.

Tudod, amikor boldog vagy,
arcodról fény sugárzik.
Mosolyod fénye útra kél,
s érzékeli egy másik…
Boldogságod, mint fénysugár,
széjjel terül a földre,
szivárványszínben tündököl,
s árad csak körbe-körbe.
Tudod, körötted annyian
vágynak a boldogságra,
kérlek, boldogság-fényedet
vetítsd a nagy világra.
Szereteted, mint fényözön,
szívekben gyújtson lángot!
Tárd ki lelked a szép előtt,
s fogadd be a világot.
Azért jöttél a földre el,
hogy megtanulj szeretni,
nyílt szívvel éld az életed,
s ne maradjon ki senki.
Ne ítélj, ne bánts másokat,
ragyogjon tiszta fényed!
Boldog lesz minden pillanat,
mikor a percet éled.

Pár szál virág az üzenet,
pár szál virággal üzenek!
Szívemből szól, s ha megkapod,
kívánok szép születésnapot.

Hány kedves éved volt enyém,
tovarepültek könnyedén,
édesítve az életem
hálám ezért most végtelen.
Patakmeder, s a kis patak
mely lágy ölében elhalad,
egymást simítva alakul,
néha lágyan, néha vadul.
Így csiszolódik életünk,
s hisszük, hogy jobbakká leszünk,
vagy elfogadjuk azt, ha nem,
de erről szól a szerelem.
Mert szép, ha boldog, de néha fáj,
néha megalkudni muszáj.
Nem túl nagy ár az örömért,
mely bennünket oly gyakran ért.
Itt köszönöm most meg neked,
pár szál virág az üzenet.

Pár szál virág az üzenet,
pár szál virággal üzenek!
Szívemből szól, s ha megkapod,
kívánok szép születésnapot.