Tavaszi szél tépi a fákat.
Aranyló napunk ránk tekint.
Föld mélyére bújik a bánat,
életre kelnek sejtjeink.
Apró virág, hófehér szirma,
hirdeti itt a kikelet.
A hófoltokra rá van írva:
Elűztük végre a telet!
Megújult erővel az élet,
ősi jussát követeli,
A tél eliszkolt, s a természet,
madárdallal megint teli.
Hit és remény most újra éled,
vidáman dobban a szívünk.
Téli álmod tán elmeséled,
s egy szebb jövőben is hiszünk.
Hóemberünk földre száradt,
itt már nem a hó az úr!
Tél tábornok belefáradt,
szégyenszemre elvonul.
Halott fáink csupasz ága,
bennük friss élet kering,
s ébredő nap szép sugára
frissíti emlékeink.
Kis madárkák fenn a fákon,
kis szemükben, nagy remény.
Tavasz árad a világon
s visszatér vele a fény.
És a kedvünk visszatér-e,
elmúlik minden panasz?
A szerelmest hajtja vére,
s újra éleszt a tavasz.
Csipkerózsa álmainkból,
felébredni oly csodás.
Szívünk telve vágyainktól,
s mosolyt hoz az olvadás.
Ébredezik a természet,
már a nap is ránk nevet.
Visszatér belénk az élet,
Nagyon vártunk kikelet!
Levéltelen, magányos ágak,
csontváza alvó, néma fának,
ha hull a hó, csak hófogók,
ha fúj a szél sivalkodók.
Tavaszra váró hosszú percek,
ilyenkor lassan, lomhán telnek,
teendő itt csak egy marad,
etetni pár kis madarat.
Etető lóg az egyik ágról,
apró kis emlék még a nyárból,
amikor volt még élelem,
és nem volt fagy, se félelem.
Terülj kis asztal fenn az ágon,
repülj csak erre kis barátom,
tömd meg begyed, van itt mit enni,
tudom nehéz most madárnak lenni.
Tavaszig tán kihúzod így,
s ha rügy fakad, s a nap vakít,
dalold majd el a nagy világnak,
itt télen is ebéddel vártak.
Categories: Állatok, természet Tags: ajándék, elbeszélés, Erdő, etető, fészek, gondolatok, gyerekek, gyermek, gyermek vers, havas, hó, kaland, kedves, költemény, költő, líra, madár, mosoly, mosolyvarázs, szeretet, tél, történet, vers, versek
