Aranyosi Ervin versei

Hahó, a hó esett megint,
fehérre sápadt hegygerinc,
Budáról erre integet.
Hát ezért vártuk a telet.
És azért vártuk a havat,
mert lelkünk még gyerek maradt,
havon-jégen csúszkálni jó,
repül feléd a hógolyó.
Szerencséd van, mert nem talál.
Fehér alak nyomodban áll.
Fehér fején piros fazék,
mit hóval cukroz meg az ég.
Gombszemén vidámság ragyog,
nem szánon jött, s nem is gyalog,
Felhők szárnyán jött eddig el,
millió pihe lepte el,
S lám sárgarépát is kapott,
s boldog kis szíve megfagyott.
De ne hidd, hogy rossz neki,
örömét ebben leli.

Levéltelen, magányos ágak,
csontváza alvó, néma fának,
ha hull a hó, csak hófogók,
ha fúj a szél sivalkodók.
Tavaszra váró hosszú percek,
ilyenkor lassan, lomhán telnek,
teendő itt csak egy marad,
etetni pár kis madarat.
Etető lóg az egyik ágról,
apró kis emlék még a nyárból,
amikor volt még élelem,
és nem volt fagy, se félelem.
Terülj kis asztal fenn az ágon,
repülj csak erre kis barátom,
tömd meg begyed, van itt mit enni,
tudom nehéz most madárnak lenni.
Tavaszig tán kihúzod így,
s ha rügy fakad, s a nap vakít,
dalold majd el a nagy világnak,
itt télen is ebéddel vártak.

Bár lennénk mindig tudatlan gyermekek,
kiket csupán a szeretet vezérel,
s felfedezhetnénk azt az életet
mikor az ember nem csak a szemével,
de szívével látja ezt a szép világot.
Örül a szépnek és örül minden jónak,
s nem hajszol kétes gazdagságot,
örülni tud egy mosolynak, egy szónak.

Bár lennénk mindig tudatlan gyermekek,
kik nem keresik mindenben a rosszat.
Csak végig játsszák ezt az életet,
és ellenállnak bűnnek és gonosznak.
Mert a gyermek csak boldogságra vágyik,
csak azt teszi, miből öröm fakad,
nem bírál, nem ítél, hogy milyen a másik.
Amilyen vagy, olyannak elfogad.

Bár lennénk mindig tudatlan gyermekek,
mert szebben él, ki hibát nem keres!
Ki elfogad, annak könnyebb lehet,
s csak egy a lényeg: őszintén szeress!
A szíved add, s mosoly legyen az ára,
- olvadjon fel a lelkünkben a jég -
ne vágyj sivár pénzre és gazdagságra,
boldogság, bőség a szíved lakja rég.

Róka koma megéhezett,
hát kutatott és keresett,
s egy vén fának odújában
talált húst, na meg kenyeret.

Bemászott és mind megette,
s hogy a hasát teletette,
hasa dagadt, s belül maradt,
mert az odú nem engedte.

Sóhajtozott, sírt a jámbor
de csak nem fér ki a fából.
Arra járt egy másik róka,
öreg, bölcs, a legjavából.

A sírását meghallgatta,
majd azt a tanácsot adta:
- várj nyugodtan míg a hasad
olyan kerek, mint a labda.

Mert mikor majd visszanyered
eredeti méretedet,
szabadságod visszakapod,
s élheted az életedet.

A mesénk azt bizonyítja,
szorult helynek is van nyitja:
- csak türelem! A megoldást
majd az idő leszállítja!